Ma december 30-a van és ez Inanna, illetve Ízisz napja is egyben. Nemrégiben, a novemberi Női-Erő-Forrás e-magazinban jelent meg egy írás, melyet Idris Brian Charles írt Inannáról és jómagam fordítottam magyarra. Inanna napján fogadjátok szeretettel írását a Női Önmegvalósítás Kincsestárban is:
"Évekkel ezelőtt egy álomban, egy Istennő látogatott meg és annyit mondott, meséljem el a történetét. Valahogy, magma sem tudom pontosan hogy, egyszerűen tudtam a nevét, ő volt Inanna. Hallottam a nevét korábban, de vajmi kevés tudással rendelkeztem róla. Mégis érzetem, hogy akkor éjjel valóságos volt és élő. Azóta tanulok róla, tőle, és amit találok, azt elmondom. Ahogy egyre többet mesélek róla, úgy találtam, hogy egyre több elmondanivalóm van. Örökkévaló és mégis jelenkori. Isteni és mégis teljesen emberi. Ő a létezés legteljesebb formájának Istennője. Arra ösztönöz bennünket, hogy önmagunkká váljuk és meg is mutatja, hogyan válhatunk igaz önmagunkká.
A civilizációnk keletkezésekor már jelen volt. A legkorábbi fennmaradt irodalmi említés róla egy ősi Sumér ékírással írt agyagtáblán található, a mai Irak területéről származik. Történetei már akkortájt is réginek számítottak, újra és újra mesélték őket az idők során. Az őt dicsőítő énekek már Enheduenna, Inanna papnője, a Sumér földet meghódító nagy sargoni, Akkád király lányának költészetében megtalálhatók, melyek a nem közösségi célokat szolgáló, ún. személyes verselés legrégebbi fennmaradt emlékei. Bár a sumér nép akkád uralom alatt élt, a civilizációjuk tovább folytatódhatott, a mítoszaik és a vallásuk megmaradt.
Később, ahogy az Akkádok uralma stabilizálódott Innana Istennőt Istar néven tisztelték tovább. A névcsere nem csökkentette sem az Istennő jelentőségét sem erejét, de elsősorban mégis saját népének szívében élt tovább.
Rengeteg Innanáról szóló történet maradt fenn. Megtudhatjuk belőlük, hogyan hozta el városának a civilizáció legkülönbözőbb vívmányait. Megtudhatjuk mennyi örömöt lelt a testi szerelem nyújtotta örömökben – mindezt szégyen, elfojtások és álszerénység nélkül. Testének temploma a határtalan örömök forrása, mely kedvesének az örök csoda tárgya. Valóban sok mesélni való van róla.
Az egyik történet azonban kiemelkedik a többi közül. Ebben a történetben Inanna, a Föld és a Mennyek királynője úgy dönt, hogy meglátogatja nővérét, Ereshkigalt, az alvilág úrnőjét, az árnyékbirodalom királynőjét. Inanna alászállt a Pokolba, ahol megöletett és holttestét nővére trónja mögé akasztották. Három napig volt ott, rothadó teste már zöldes színűvé vált, mialatt testvére a szülő nőhöz hasonlatos fájdalmak között vonaglott. A harmadik nap végére Inanna felemelkedett és visszatért városába. Visszatértekor azonban már nem volt ugyanaz a nő, aki az alászállás előtt –megváltozott és újjászületett. Nem csupán a Föld és a Mennyek királynője volt, immár az alvilág erejét is magában hordozta.
A Pokolba történő alászállás közben, Inanna felismerte még önmaga előtt is elzárt részeit. Megadta magát a veszélyes felfedezésnek, tudva azt, hogy ha ezt nem teszi meg, soha nem válhat teljessé, igazán élővé.
Inanna alvilágba történő alásszállása egy hosszú és komplex történet, ezért meglehetősen leegyszerűsítettem és csak a leglényegesebb elemeket mondtam most el. A történet a legkorábbi fennmaradt alászállás mítosz, melyet később különböző formákban ismételtek megannyi alkalommal. Inanna történetei között szerepelnek a Tammuz –történetek (Inanna férjének/szerelmének, Dumuzzinak későbbi elnevezése), a Persephone, Eurydiké és a leghíresebb maga Jézus története. Jézussal ellentétben, azonban, Inanna nem azért száll alá, hogy másokat megmentsen. Nem az emberiség bűneinek megváltása a cél. Nem mondja, hogy hinnünk kell, és megmenekülünk. Nem ez a mítosz mondanivalója.
Nem. Inanna nem kéri tőlünk, hogy higgyünk abban, hogy az ő alászállásával magára vette volna a világ bűneit. Inanna a saját árnybirodalmába szállt alá és magába fogadta mindazt, amit ott talált. A transzformáció során önmagává vált, részeinek megélése helyett a teljességet találta meg.
Nekünk, embereknek, hasonló utazásra kell, rászánjuk magunkat, mindannyiunknak a sajátjára. Ő nem tette meg ezt helyettünk. Azonban ott van, hogy megtartson, vezessen minket, ahogy alászállunk a saját belső árnybirodalmunkba.
Shakespeare, egy változások viharától hangos történelmi korban írta a Hamletben:
„Légy hű magadhoz: így, mint napra éj,
Következik, hogy ál máshoz se léssz.”
Azaz, amíg önmagadhoz hű maradsz, addig nem csalhatsz meg mást sem. Shakespeare egy olyan korban írta ezt, amikor a régi szabályok már nem állták meg a helyüket. Egész Európát a Katolikus és Protestánsok közötti háborúskodás tartotta fogva; Kopernikusz megingatta az addigi uralkodó világképet, bebizonyította, hogy a Föld nem a világegyetem középpontja, hanem egy a sok kicsiny bolygó közül, mely a Nap körül kering; az Arabok révén elterjedt a nulla matematikai fogalma, azaz a világkép részévé vált a semmi.
Első alkalommal az európai történelem során szembe kellett nézzünk azzal a lehetőséggel, hogy teljesen egyedül vagyunk a határtalan időkben és a végtelen hosszúságúra nyúlt térben; azzal a ténnyel, hogy a semmi nagyon is jelent valamit; azzal a lehetséges alternatívával, hogy nem létezik Isten. Csak az étvágy és a halál. Ez volt az a világ, melyben Shakespeare alkotott, és végső soron egyáltalán nem különbözik jelenlegi kételyekkel teli világunktól. Az a kor késztette őt arra, hogy Hamletje szájába adja a legalapvetőbb kérdését a létezésünknek: Mit jelent embernek lenni? Kik és mik vagyunk valójában? Mi értelme a létezésnek?
Amikor Ianna végül belépett nővére, Ereshkigal tróntermébe, már nem volt ruha, ami elrejtse meztelen emberségét, és megfosztatott az emberiség számára oly fontos díszeitől. Megfosztatott mindentől, ami korábban védelméül szolgált. Nem volt többé semmilyen ékszere, ékessége. Mindene, amije megmaradt az önmaga, védtelenül, telve félelmekkel. Semmi nem állt közte és saját halandósága közé. Bele kellett néznie önnön árnyoldalát megmutató tükrébe, Ereshkigal igaz és kegyetlen tükrébe. Meg kellett látnia önmagát úgy, ahogy volt. Abban a mindent látó tekintetben, minden tettetés halálában, megtalálta igaz önmagát, és csak ezek után tudott újjászületni, ereje és hatalma teljében.
Ez az a történet, amit most el kellett mondanom…és ahogy ezeket a sorokat írom, még mindig tanulom elmondani: az ember könyörületes és gonosz tettekre egyaránt képes, csodálatos, komplex, gyönyörű és szenvedélyes lény. Csak a saját sérülékenységünk, félelmeink és sötét vágyaink elismerésével válhatunk teljes mértékben emberré. De amikor mindezeket megtagadjuk, amikor úgy érezzük, hogy más emberek alá vagy éppenséggel fölé helyezzük magunkat, akkor óriásivá nőhetünk és szörnyű tettek elkövetésére tesszük képessé magunkat. Korunk történelme tele van ezt alátámasztó sajnálatos példák özönével. De ennek nem kell így legyen! Innana megmutatta az utat, hogyan lépjünk tovább egy újfajta szemléletmódba, megértésbe, mely alapján megértjük és megéljük, mit jelent teljes mértékben, csodálatos embernek lenni.
Ő soha nem távolodott el, bár amíg a sumér agyagtáblákat nem fordították le, addig elfelejtettük a nevét. Shakespeare-t idéztem korábban, de az európai történelem során megannyi költő emlékezett és ünnepelte őt verseiben. Az első költő, akinek a nevét tudjuk, az első ember, aki beszélt róla, saját kételyeiről, félelmeiről, örömeiről, Enheduenna Inanna papnője volt. A költők és művészek, az ember létezésének értelmezése és kutatása közepette mindig is megidézték Inannát, a Létezés Teljességének Istennőjét, bármilyen néven is ismerték őt.
Újra és újra elmondom történetét, mely nem új. Az emberiséggel egyidős. Világszerte a sámánok feladata volt először a saját árnyoldalaikat megismerni, majd az árnybirodalomba rendszeresen alászállni, hogy önmagukat meggyógyíthassák és mások sebeinek gyógyírét megtalálják. Ez Inanna története és annyira fontos és időszerű, mint annyi ezer évvel ezelőtt. Legalább annyira."
A cikket írta: Idris Brian Charles, Avalon és Inanna papja, fordította: Pozsgai Nikoletta
